Csak nem tudok nyugodni, annyi mesélni valóm van a Második Világháborúról és ezzel kapcsolatban. Így mivel most alakult csak az oldalt, még szaporán hozom az írásokat. Majdan ezek csak kiegészítő posztok lesznek, fő téma marad a sudden strike.
A következő bejegyzés egy bombázásról fog szólni. Valahol Európa egy nagy városa esik áldozatul. Tudni kell előzetesen hogy Nagyapám nem szeretett sokat mesélni, főleg nem háborús esetekről. Hogy miért? ezt majd későbbi cikkekben ki fogom fejteni, mert azért ha keveset is, de pár dolgot ki tudtam húzni belőle.
A kép ne tévesszen meg senkit, csak amolyan elő vizuális dolog, hogy meglegyen a hangulat.
Minden nap, iskola után, nagyapámhoz vezetett utam, azon a napon is így történt amikor elmesélte egyik élményét. Talán ezzel a történettel nyílt meg, mert ezután sok olyan dolgot halottam tőle, ami ahogy teltek ifjúságom évei,- egyre jobban bebizonyosodott, hogy igazak amit az "öreg" mondott. Nagyon nehéz visszatartanom, hogy ne írjam le az összes történetet a "kérődző" feketéktől, a megbolondult Német ("híd robbantó") tiszt, az elszabadult vonat, a vakond sütésen keresztül, a Francia tengerparti kikötőig. Az ő apja talán kicsit kacifántosabb történettel rendelkezik, de az ő történeteit még nyomoznom kell. Ő Szibériát megjárt veterán volt az első világháborúban. De szóljon a mai történet főszereplője, István nagyapám ahogyan ő mesélte. Második világháború. (Az ő régies beszédstílusában írom, mert nagyon kedveltem ahogy formálta a szavakat.)
István - Azt még nem meséltem ugyi, hogy láttam egyszer sok röpülőt?
Én - Nem! kíváncsi vagyok mondd csak.
- Egy várost hagytunk épp magunk mögött, felkapaszkodtunk egy dombra. Utász voltam akkor, végeztünk és már gyüttünk kifele. Ebédhez készültünk, volt nálunk kenyér meg halkonzerv.
- Négyen voltunk, leültünk egy domb oldalába, látóhatárban a hatalmas város volt.
Elkezdtük kibontani a konzerveket, volt kenyér is hozzá. A halat átraktuk a csajkánkba, és elkezdtünk falatozni.
Már késő dilután volt, ahogy ott ültünk a dombon felfigyeltünk valami érdekesre. A távolban pár apró pont kirajzolódott az égen, ahogy elkezdtük figyelni, lassan olyan lett az ég mint a mákos csusza.
Rengeteg apró fekete pont közelített, pár perc múlva halk morajlást hallottunk. Ilyet nem láttunk azelőtt, még bámultuk kicsit, mi lehet az? mi bütykös gyün az égen?
Lassan feleszméltünk hogy azok röpülők, megszólalt a városban a hangos sziréna. Na ekkor már fekete volt az ég, zúgott morajlott az egész völgy ahol a város feküdt. Mondom olyan volt az ég mint a mákos csusza. A város túlsó végibe egyszer csak hatalmas robbanások voltak. Ahogy ott figyeltünk a dombon, észrevettük hogy a robbanások közelítenek felénk. Ekkor már úgy morajlott az ég, amilyet viharban sem hallani. Amikor már csak pár száz méterre voltak a robbanások, egyik haver megszólal " lassan el kéne pucúkodnyi" ekkor csapot papot hagyva, elkezdtünk rohanni.
Le a dombról ahogy a lábunk bírta, a várost többet nem láttuk.
Futottunk ahogy csak bírtunk.
Mögöttünk hosszú percekig lehetett hallani a dübörgést, és morajlást.
Lefutottunk a dombon és többet nem törődtünk a dologgal......
Valami hasonló lehetett, mint ami a fenti videóban látható.
Ezután már nem is beszélt a bombázásról, nekem csak egyszer mesélte. Szerencsés vagyok hogy rengeteg dologra emlékszem, elég jó memóriám van. Főleg ezekre mert mindig szerettem az ilyen történeteket, gyerekkorom óta rajongok a második világháború történeteiért. Ebben a háborúban hadseregek semmisültek meg, rengeteg ember vesztette életét. E sok tragédia között nagyapám fizikailag sértetlenül jött haza. Huszonévesen fehér, őszes haja volt, mint egy 80 éves öregnek. A háború alatt fehéredett ki a haja, mindenki így ismerte miután hazatért. Ennek történetét elmesélte röviden, majd talán leírom ezt is, filmbe illő jelenet volt.
Szeretnék röviden megemlékezni róla, és az elesett bajtársairól akik az életüket áldozták. Ezt jobban nem tudom minthogy felkérem a Kárpátia együttest, hogy zárják a posztot. Ők sok katonadalt zenésítettek meg, egyik-másik hallatán mindig könnyes lesz a szemem.......
